Búcsú...

Épp ideje már bejegyzést írnom. És azt hiszem annak is épp ideje, hogy EZT a bejegyzést megírjam.
Már rosszul kezdődik, igaz? Én is tudom.
Régóta gondolkozok ezen. Még most sem vagyok teljesen biztos ebben a döntésemben, de lehet jobb lesz így.

Nyilván mindenkinek feltűnt, hogy már június óta nem írtam, és azelőtt is igen hézagosan. És nem azért mert nem történik velünk semmi, mert igen is történik, csak nekem se kedvem, sem időm nincs leírni.
Nem tudom miért nincs kedvem, de kár is lenne magyarázkodni. Ez van, és kész.
Időben meg végképp szűkösen állok. Fáradt vagyok és kimerült, a hétvégék mintha nem is lennének, este 8-9-kor már azt várom, hogy mikor tudok már lefeküdni. És ez nagyon szokatlan tőlem.

Azt hiszem a magyarázkodás után, itt az ideje köszönetet mondani és búcsúzkodni.

Visszaolvastam régebbi bejegyzéseket, és nagyon jól esett. Látni, hogy akkor hogyan gondolkodtam, reménykedtem valamiben. Hogy azóta mennyit fejlődtünk. És tényleg. Szofi mostanában olyan lelkes a dummy iránt, mint még soha. Annyira figyel, mint még soha. Találkozhattam azokkal is a blog révén, akiket csak itt ismertem meg. Nagy vágyam teljesült azzal, hogy nyáron eljutottunk az Erdős házaspár hajdúszoboszlói vadászkutyás táborába, és nagybetűs KUTYÁSOKKAL (és természetesen kutyáikkal) találkozhattunk. Sok minden van, amit még szeretnék megvalósítani, de az már csak a jövőre vonatkozik. 

jobbról a 4., Adriék mellett :)

Ma néztem a blog statisztikáit. Több, mint 8000-en látogattak meg minket, számos különböző országból. A legtöbben természetesen itthonról, aztán Romániából, Szlovákiából és az USÁ-ból. A legtöbben 2010. decemberében jártak itt, csaknem 900-an. Büszke vagyok ezekre az adatokra, még akkor is, ha másnak ez kevésnek tűnik. Büszke vagyok arra, hogy a semmiből idáig eljutottunk.

Éppen ezért szeretném megköszönni mindazoknak, akik csak egyszer is olvastak minket, de legfőként az állandó olvasóknak, akik miatt a bűntudat is bennem van, amiért nem írtam az utóbbi időben. Tényleg sajnálom. Köszönöm azoknak, akik kitettek saját blogjukra, így újabb emberek találhattak ide. Köszönöm azoknak, akik írnak kutyás blogokat, és akik miatt én is "megkívántam", hogy blogoló legyek.

És itt a vége. Húzom-nyúzom az időt, hogy az utolsó pár sorokat megírjam. Rossz érzés ez, nagyon rossz, még akkor is, ha már régóta itt volt ennek az ideje, és egy kicsit megkönnyebbüléssel tölt el.
Hiszen ezzel lezárul egy korszak. Egy korszak, ami számomra nagyon fontos volt. Hiszen ha nem kezdek el más blogokat olvasni, majd írni, akkor lehet továbbra sem tudnék semmit sem a "kutyás világról", de lehet, hogy nem érdekelne kicsit sem. Érdekes, milyen apró dolgok alakítják az ember életét, jellemét.
 

És most már tényleg itt a vége. Sajnálom, aki abban reménykedett, hogy írok még, és ez csak egy "pillanatnyi" szünet. Lehetséges, hogy valamikor a jövőben létrehozok egy személyes blogot, ahol a mindennapjaimról irkálok egy kicsit. De ezen még gondolkodnom kell.
Még egyszer szeretném megköszönni azoknak, akik velünk tartottak ebben a - 3 hónap híján - 2 évben. Nagyon örültem annak, hogy írhattam, és hogy mindezt olvasta valaki. 

Köszönöm, köszönjük.
Búcsúzunk.